Rézsűk helyett, néha szükségből sokszor azonban az előnyösebb képi megjelenés, vizuális hatás érdekében támfalakat alkalmazunk a különböző teraszok közötti szintkülönbség áthidalására. A falak annak a földtömegnek a súlyát hordják, amely a természetes rézsű /szakadó lejtő) síkja felett helyezkedik el. E funkcióját a támfal anyaga, méretezése, felületének megmunkálása tükrözze.

A műszakilag helyesen kialakított támfal e funkcionális szerepénél is jelentősebb, azonban képi hatása, értékes, gazdagító eleme a kert architektúrájának. A támfal a terepalakítás plasztikáját keményebben megrajzolja, markánssá, határozottá teszi, jobban kiemeli, mint a rézsű.

Felületei vertikális elemként önmagukban is díszítő hatásúak és a téralakításnak is értékes eszközei lehetnek; lendületes vonalai geometriai Jelleget adnak a kerti látványnak.

Kisebb méretek esetén is, egy-egy motívumon belül a falak az elébük ültetett növények mozgalmasságát nagyvonalúan egybefogják, így a képalkotásnak, a szabad ritmusú tagolásnak fontos eszközei. A megfelelő anyagból készült, helyesen formált, helyesen megmunkált fal alkalmas lehet arra, hogy az épületet és kertet egybekapcsolva, az épületet környezetéhez kösse, a tájba illessze, különösen akkor, ha csatlakozik (leginkább egyik végén) az épület falához. Ezt a szerepet azonban csak nagyon egyszerű formájú, a természetes terepalakulatokkal összhangban levő, mintegy azokból magától értetődően következő falak tölthetik be.

A támfal alakítására igen sokféle lehetőség van; a fokozatok bőségéből a tervezőnek az adott feladathoz, az adott helyhez legjobban megfelelőt kell kiválasztania.  Figyelemmel kell lenni a forma és építőanyag összhangjára is: a formáknak az anyag természetéből kell következniük.   A reprezentatív díszkert fényes, szinte zománcosan ható, kongótéglából épült támfalától, vagy erősen tagolt, faragott kőfalától a présház, vagy méhes közelében rusztikus kövekből szárazon összerótt támfalig, nagyon sok változat áll rendelkezésre, s mindegyiknek más a jellege, hangulata, kifejező ereje. Épülettel kapcsolatban, vagy épület közelében a falat is szigorúbban formáljuk, mind alaprajzát, mind részletkiképzését, megmunkálását illetően, míg az épülettől távolodva a fal is mindinkább lazább, oldottabb lehet.

Erősen díszítő célzattal létesített kertekben, városi dísztereken, fontos középületek előtt az aprólékosabb kőműves vagy kőfaragómunkával megépített falak a megfelelőek; üdülőtereken, intim kerti hatásokra számító részletekben, lakókertekben a lazábban kezelt kerti formák, hasábban csoportosított növényzet körében lazábban egybefűzött, szárazon rakott kövekből építhető megfelelő fal. Az előbbi esetben a fal tiszta geometriai síkja, pontos, keményen rajzolt vonalai lesznek előnyösek a kép összhangját tekintve; az utóbbi helyzetben a habarcs nélkül, csak földdel "szárazon" felrakott kövek közeibe évelővirágok párnáit ültetjük, s ezzel lágyítjuk a falnak egyébként is mozgalmasabb, kevésbé pontos sík felületét - egy bizonyos mértékig, mert ismét súlyos hiba, ha a fal szabályos vonala, felülete, ezzel jellege, lényeg teljesen elvész a hullámzó növényfelület alatt. A fal síkja és a mozgalmas növényzet ellentétében, játékában a dekoratív hatás nagy lehetőségei rejlenek, de ehhez bizonyos fokig mindkettőnek érvényesülnie kell egymás mellett.

Az alaprajzi kialakítást illetően, a falak elhelyezkedhetnek önállóan, vagy más építményekkel. kapcsolatban. Mindkét esetben jó eszközei a téralakításnak. Néha átveszik a határoló térfal szerepét az egyébként domináló növénytömegtől, alacsony falak néha csak jeleznek térfalat, vagy a teret osztják, tagolják. Az erőteljesebb téralakítást teraszos kertekben támfalakkal (rézsűkkel is) azzal juttathatjuk érvényre, hogy a falat nem egyenes alaprajzi vonalon, hanem a bennálló vagy a teraszok során felhaladó számára fülkeszerűen szegletes, vagy konkáv íves alaprajzzal alakítjuk ki.